Egy nap eltűnik a nagymama. Lehetséges, hogy elrabolták? Vagy talán megszökött a szerelmével? Egyáltalán létezik szerelem hatvanon túl is? Olaszországban minden megtörténhet...
Részlet a regényből:
A tökfej Parlagi hol azzal gyötör, hogy a fogalmazásaimat csak részben zárom le, hol pedig azzal, hogy túlságosan is lezárom őket. Tehát vagy azt vágja a fejemhez (szerintem persze abszolút jogtalanul), hogy hiányérzetet hagyok az olvasóban, vagy azt, hogy szájbarágós vagyok és nem eléggé költői. No igen, az írói vénájával úton-útfélen dicsekvő Parlagi tanár urat - megjegyzem, én Parlaginak csupán néhány borverséről meg hat-hét, különféle divatos, de meglehetősen gagyi lapban megjelent cikkéről tudok ­-, úgy tűnik, kizárólag történeteim vége foglalkoztatja. Nem így a talán csekélyebb művészi érzékkel, de biztosan jóval nagyobb logikával megáldott anyámat. Őt történeteim eleje érdekli csak igazán, meg az előzmények, az indítóokok, vagy ahogy ő mondaná: „A mozgatórugók, amelyek lehetővé, sőt elkerülhetetlenné teszik, hogy valami megmozduljon, elinduljon.” „Az elején kezdd, a legelején” -­ szinte hallom Anyut most is. Csakhogy ezúttal borzasztó nehéz eldöntenem, pontosan mennyit is kell feltétlenül visszaugranom az időben ahhoz, hogy a történet, amelyet elmondani készülök, mindenki számára érthető és kerek legyen. Jó két hetet, amikor Nagymama egyik pillanatról a másikra kámforrá vált? Kicsit több mint két hónapot, amikor a vakáció idejére Apu engem Nagymamára bízott? Esetleg arról a különös, tavaly nyári napról beszéljek először, amikor Anyu több mint százórás gyakorlóvezetés után váratlanul megkapta a jogsiját, én meg ­– nem kevésbé váratlanul ­- végre szert tettem a csókolózás terén arra a, ha nem is elsőrangú, de legalább valamicske tapasztalatra, amelyre már évek óta annyira vágyódtam? Vagy éveket ugorjak vissza az időben? Akár hármat is, amikor Nagymamának sikerült rávennie a szüleimet, hogy mégse francia, hanem olasz különórára írassanak be? Nem, három év túl nagy idő… Nem… De igen! Megvan! Tudom már! Ott kell kezdenem, hogy tavaly ősszel ­- alighogy gimis lettem ­- Anyu elment. Oké… ezt egy kicsit máris pongyolán fogalmaztam. Anyu rendes nő. Azt, hogy elment, egyáltalán nem úgy értem, hogy lelécelt. Szó sincs róla, hogy Anyu képes lenne bennünket csak úgy hipp-hopp elhagyni. Fogadok, hogy még a világ legklasszabb pasijáért se tenné. Ha azt mondtam, hogy Anyu elment, azt egyszerűen úgy értettem, hogy fogta a cédéit meg a ruháit, s elrepült kutatni. Amerikába, egy évre, a keleti part egyik egyetemére. A repülőtéren indulás előtt persze még megígértette a húgommal, Mártival, s velem, hogy igyekszünk majd nem szomorkodni, és karácsonyig (a legközelebbi viszontlátásig), ha fogcsikorgatva is, de csak kibírjuk. Nem volt nehéz betartani az ígéretem. Hét közben a gimi, az olasz és a tenisz mellett aligha jutott volna időm még szomorkodni is! Hétvégén meg ott voltak a csajok, Ica és Kati. Ha csak tehettem, egész nap velük lógtam. A tóparton sétáltunk, a Fő utcán korzóztunk. Moziba mentünk és színházba; beugrottunk a Kamarába egy-egy könnyedebb darabra. Vasárnap gyakran mentünk Ica és a tánccsoportja fellépésére is: nyugdíjasklubokba, öregek otthonába, sportrendezvények díjkiosztó ünnepségére, gálaestre, szoboravatásra, s még sorolhatnám, hány helyen meg nem fordultunk! Szombat este azonban természetesen csak egyvalami jöhetett számításba: a Kodály téri tinidiszkó! Héttől háromnegyed kilencig minden áldott szombaton ott buliztunk. S maradtunk volna mi örömmel akár tízig, záróráig is, ha nekem meg Katinak nem csak kilencig lett volna kimenőnk. (Mondhatom, a leghelyesebb srácok mindig akkor érkeztek, amikor nekünk már éppen menni kellett!) Ha jobban belegondolok, persze nem állítom, hogy Anyu egyáltalán nem hiányzott. És például a tizenötödik születésnapomon, emlékszem, egész nap ott motoszkált a fejemben, vajon ő hogy bírja nélkülünk. Merthogy sejtettem, neki azért csak nehezebb. Egy idegen országban, teljesen egyedül! Nagymama vasárnapi finomságai, Apu becéző szavai, Márti egész lakást betöltő csacsogása s az én oltári rendetlenségem nélkül! (No igen, meglehet, hogy ez utóbbi azért mégsem hiányzott neki annyira.) Visszatérve magamra, csak megerősíteni tudom a korábban tett kijelentésem: Anyu távolléte keltett bennem ugyan némi hiányérzetet, de szomorkodni biztosan nem szomorkodtam. Sőt még örültem is volna talán, ha minden a tervek szerint alakul, azaz ha Apu is elmegy Amerikába, és én Mártival Nagymamához költözhetek. Anyu azonban keresztülhúzta a számításainkat: az utolsó pillanatban csak azért is megtanult vezetni. Apu nem kényszerült hát foglalkozást változtatni, sofőregyenruhát ölteni. Nem kellett fájdalmas búcsút vennie a kutyáitól, a papagájaitól, az ékszerteknőseitől, az injekciós tűitől, az oltóanyagaitól… Pedig én már ezerszer elképzeltem, hogy egy álló évig mást se csinál majd, mint sötétkék, ellenzős sapkában, fess egyenruhában hozza-viszi Anyut; sárga, puhán suhanó limuzinnal, kutatóintézetről kutatóintézetre, fogadásról fogadásra. Nem vitás, Anyu rengeteget vesztett a varázsából azzal, hogy megtanult vezetni. Elegáns, finom dáma lehetett volna a világ legjobb sofőrjével az oldalán! (…)