Tarján Tamás outputjai e röpkritikák – ha hasonlatért a számítógépes nyelvezethez fordulok –, és itt a lehetséges irónia érdekében indokoltnak érzem elárulni azt a kulisszatitkot is, hogy Tarján Tamás ama utolsó mohikánok egyike volt, akik a Könyvhétnek még írógéppel megírt kéziratként adták le cikkeiket (bár újabban már áttért ő is a számítógépes munkára). Tarján Tamásba bemegy a könyv, kijön a kritika, a kettő között van ott Tarján Tamás, enciklopédikus irodalmi tudásával, fölényes stilisztikai eleganciájával, literátus szellemességével, mint a számítógép, amelynek működéséről a laikus szemlélő semmit sem sejt, csak ámulattal elfogadja a munka végeredményét. A kötetben közel ötven „olvasónapló” mintegy kétszáz műről szól, de nem egyszerűen az itt említett könyvekről juthat információhoz az Olvasó: legalább annyira magáról a szerzőről is. Gondolkodásmódjáról, szellemi reflexeiről, barátságairól, a világhoz való viszonyáról. Ezeket részint úgy fedezheti fel magának, ha az eredményből – az outputból – visszakövetkeztet. Tarján Tamás megírhatta volna azt is – a „metatarjánt”–, az olvasónaplókhoz fűzve, de nem tette. Talán bölcsen járt el, az egy másik könyv lenne. Esetleg lesz is. (A sorozatszerkesztő) KÖZEL KÉTSZÁZ KORTÁRS KÖNYVRŐL – RÖPBEN A TENGER Három évtizednél hosszabb idő óta rendszeresen írtam, írok – Szemmagasságban, Könyvszemle, Könyvmoly, Könyvbölcső címen – rövid lélegzetű kritikákat napi-, heti-, kétheti, havi- és kéthavi lapokba. Országosba, budapestibe, vidékibe, határon túliba. Akadt köztük hétszázezer példányban megjelenő, akadt, amelyiknek ötszáz darabjából több volt a remittenda, mint az eladott lapszám. Kis könyves körképeim száma mára négyszáz felett lehet. Ezek a lehetőleg mindig laza tematikussággal elrendezett bírálatcsokrok általában legalább három, legfeljebb tíz könyvet mutatnak be, „bélyegnyi” felületen, átlagosan ezerkétszáz–ezerhatszáz betűhelyet szánva egy-egy műnek. Az olvasónapló jellegű beszámolók valóban egyetemista korom óta vezetett olvasónaplómon alapszanak (bár maga a napló igencsak vegyes, szeszélyes képet mutat: sorai kerülhetnek díszes füzetbe, kallódó cetlikre, a könyv egy alkalmas, tiszta fél oldalára). E munkámat mindig irodalom- és olvasás-népszerűsítésnek fogtam fel. Komprimáltsága vonzotta a lapokat, hiszen viszonylag kis helyen viszonylag sok alkotásról tudósíthattak. Kritika-, esszé- és tanulmányköteteimbe még részleteket sem igen emeltem be belőlük, a megszólalásmód alkalmi jellege, személyessége, az érvelés vázlatossága miatt. […] A kötet háromszor-négyszer ennyi írást rostált, és – a nyitó, illetve a záró helyre illesztett esszécske kivételével – semmit nem vesz át, nem olvaszt magába azokból a cikkekből, melyeket (ugyancsak nem keveset) az elmúlt hét évben írtam a Könyvhétnek (holott sok kapcsolódó témájú akadna köztük, például a lexikonfolyamok további köteteit pásztázva. A szerkezeti adaptáció sem okozott volna gondot – ám az ilyesfajta beépítés már átrajzolás is, és a tíz ívet engedő terjedelem sem tette lehetővé). Összesen mintegy ötven olvasónaplóban közel százkilencven könyvről szólok. A könyvszemléket eredeti formájukban nyújtom át (befejezésül a közlés esztendejét is jelezve). Csak annyit módosítottam – elírások gyomlálásával, fölöslegessé lett információk elhagyásával –, amennyit az egybegyűjtés diktált. Egységesítettem viszont az alcímek rendszerét: immár minden esetben a vizsgált könyv (néha sorozat, folyóirat, egyedi publikáció) címe ugrik ki a szövegből. A Tartalomban a szerzői név és/vagy a könyvcím előtt szögletes zárójelben megadtam azoknak a főszerkesztőknek, alkotó szerkesztőknek, szöveggondozóknak stb. a nevét, akiknek a könyv elkészültében döntő szerepük volt. Ha a szögletes zárójel a név/cím után foglal magába valamely információt, azzal a nem eléggé beszédes címet konkretizálom. Név- és műcím-mutató is szolgálja az eligazodást, amely viszont már egyszerűbb. (Részlet Tarján Tamás utószavából)